Hogy vagy, Gézu? – kérdezte Tigristigris felpillantva a szem­­üvege mögül.  Egy indián­sátor javítgatásával töltötte az időt, amikor Géza megérkezett. Olyan különösen mocorog bennem a világ – válaszolta a megérkezett megkérdezett –, tudod, mint amikor ülsz egy vonat kupéjában, várod az indulást, és azt hiszed, hogy megindult alattad a vagon, de nem, a melletted lévő szerelvény indult csak el, benne a ki tudja, merre tartó idegenekkel, más sorsokkal, nem a tieddel. Vagy amikor már éppen elaludnál, és rúgsz egy hatalmasat a levegőbe, mert azt álmodod, hogy leléptél a járdaszegélyről az úttestre és összekoccannak a fogaid. Tudod? Tudom – mondta Tigris, és letette a kezéből és az öléből a tűt, a fonalat és a bőröket, valamint a macskát. Az éjjel egy terepasztalról álmodtam. Vasútiról. Már megint, Géza? – sóhajtott fel Tigris. Neked bakternek kellett volna menned, nem buszvezetőnek. A gyerekkori terepasztalomról először, ahogyan bevilágította a szoba sarkát azon a karácsonyon, amikor megkaptam – folytatta Géza –, a fényeiről és a karácsonyfa illatáról, ami ott állt mellette és világított rajta a fényfüzér és világítottak a kis vonatok is, ahogy zakatoltak körbe-körbe, a 424-es gőzös és a Nohab dízel, és volt egy kis villanymozdony is, kinyíltak az áramszedői, és most, hogy mondod, volt ott egy bakterház is a sorompó környékén. És aztán? – kérdezte Tigristigris.